az osztályterem halott csendes volt. És bár mindenki könyvei nyitva voltak, senki lapjai nem forogtak.

nyitott könyvek és üres arcok mind az űrbe bámulnak. A szem az egyik ember fejéből a másikba sodródik. Néha gyors, de mindazonáltal kínos szemkontaktus valakivel a szoba túloldalán. És még ha csak egy pillanatra is találkoztak, mindketten ugyanazt sikoltották.

ne mondd el.

lehetett érezni a bűntudat ömlött a levegőbe. Valaki az osztály hátsó részében köhögött. Minden szem ugyanabba az irányba mutat. A zajcsináló arcába néztek. A kifejezések mind ugyanazt mondják.

ne mondd el.

egy lány a bal oldalon a szoba szippantott. Sírt. Mindenki azt remélte, hogy azért, mert a könyve szomorú. De neki, mint mindenki másnak, még nem kellett lapoznia. felnézett a regényéből. A szeme megnyugtató volt.

nem mondom el.

“rendben, keress egy helyet, ahol megállhatsz a könyveidben.”Mondta a tanár.Mindenki bezárta a könyvelését. Nem kellett találniuk egy helyet, ahol megállhatnak, még nem kezdték el.”Mindenki maradjon a helyén, Részt veszek.”Senki sem mozdult. A tanár lenézett a dobogón lévő listára. Fent a diákoknál. Lent a listán. Fent a diákoknál. Lent a listán. Fent a diákoknál. Letapogatta a szobát.”Látta valaki Ádámot?”Kérdezte. Senki sem válaszolt. “Azt hittem, ma reggel láttam.”Motyogta magában.

elhalad a katasztrófa mellett: ha valaki meghal egy vizsga során, az összes többi jelenlévő diák átmegy.

” senki sem látta Ádámot?”Megismételte.

az osztályterem néma volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.